Szilárd Leó (1898 – 1964)

Századunk egyik legérdekesebb, legfurcsább tudósa pont egy hete lett volna 100 éves. Milyen is volt õ testközelben, milyen lehetett vele dolgozni? E heti rovatunk teljes terjedelmével Szilárd Leó emlékének adózunk.
Szilárd elsõsorban fizikus volt, de meghatározhatatlan az a mûfaj, melyben az életét leélte. Foglalkozott biológiával, biofizikával, írt tudományos-fantasztikus regényeket, szatírákat, voltak kisebb-nagyobb tanulmányai is, néha még olyan érdekességek is, mint a rumostea-pasztilla vagy a termékenységi nyaklánc. Érdekelte az alvás kiiktatásának lehetõsége éppúgy, mint a delfinek intelligenciája.
Munkásságáról oldalakat lehetne írni. Ha semmi mást nem tett volna, mint a láncreakció felismerése és a lehetõségének megteremtése, az is tökéletesen elég lett volna. De õ sokoldalúbb volt ennél. Bár neve kevés képlet alatt szerepel, több tudós neki köszönhette Nobel-díját. Igaz azonban az is, hogy õrületbe kergette a kutatókat azzal, hogy elõzetes egyeztetés nélkül megjelent egy-egy laborban, megmondta, mit kell kutatni, majd hirtelen eltûnt. Sok tudományos cikk van, ahol õ nincs feltüntetve szerzõként, de a lábjegyzetben megköszönik Szilárdnak az ötletet, a kidolgozást kísérõ folyamatos kommentárokat és az egész magyarázatát. Egyszer megkérdezték tõle, miért nincs ott a neve, õ azt felelte: „Nem akarom a fiúknak a jókedvét elrontani!”

Örökké mozgásban volt, sohasem tudott sokáig egy helyben maradni. Irtózott az állandó munkahelytõl, az õ laboratóriuma a fürdõkád volt, ott eszelte ki nagy ötleteit. Körbejárta a világot, intézetbõl intézetbe, sosem telefonált elõre, hirtelen megjelent a jegyzetfüzetével és csak ennyit kérdezett: „What are the facts? Mik a tények?” Mindent fölírt, mindenkivel beszélgetett, majd elment, s ha visszajött akkor általában zseniális ötletekkel állt elõ.
Állandó lakása sohasem volt, és a híres történet szerint mindig tartott magánál egy bekészített bõröndöt – ha menekülnie kell, készen álljon. Ez oda vezethetõ vissza, hogy 1919-ben Magyarországon hónapokon keresztül kellett készülni arra, hogy mikor hagyhatja el az országot. Majd 1933 januárjában Berlinbõl is menekülnie kellett, következett egy kis ideig Anglia, és végül Amerika. Ez a fajta félelemmel elegyedõ készség a menekülésre, az állandó éber vizslatás, hogy mikor van itt az utolsó elõtti pillanat, amikor még tovább lehet állni, egész életében elkísérte õt, döntõen meghatározta élete nagy pillanatait.
Õ volt az, aki elõször tapasztalta meg a fasizmust, a nácizmust, sokkal elõbb, mint az a valóságban bekövetkezett volna. Olyasmit élt át, ami késõbb állandóan kísértette õt újra meg újra.

Ez a hihetetlen tehetség, hogy azonosuljon azzal, ami csak holnap lesz veszély, és ha bekövetkezne, rögtön átmenjen egy olyan helyre, ahol lehet folytatni az életet, a munkát, elõre lehet menekülni; ez volt Szilárd.
Fiatal kora óta foglalkozott politikával, már a ’19-es kommün alatt is, majd tervet készített a weimari Németország megmentésére. Az atombomba létrehozásában játszott szerepe, majd a bevetés elleni tiltakozása és a fegyverkezési hajsza megállításában játszott folyamatos tevékenysége is közismert. Írt levelet Sztálinnak, és Einsteinnel együtt 1939-ben Roosevelt elnöknek is, hogy felhívja a figyelmüket az uránhasadásból következõ súlyos következményekre. A Harvard Egyetemen létrehozta az Egy Élhetõ Világ Tanácsát (Council for a Liverable World), és egy politikai mozgalom keretében az egyetemi hallgatókkal ismertette az atomháború veszélyeit. Amikor egy amerikai politikus már „nem bírta cérnával” nyüzsgését, ezt mondta: „Ha reménytelenül összezavart állapotba akarjuk hozni az oroszokat, akkor elég Szilárdot egy ejtõernyõvel Moszkvában ledobni.”
Fantasztikus volt az is, ahogyan a saját betegségét kezelte. Mikor diagnosztizálták, hogy hólyagrákja van, csak ennyit mondott magyarul: „Nem jó megöregedni.” Majd bevonult feleségével együtt a könyvtárba, és pár nap alatt átolvasták a betegségrõl és kezelésérõl szóló irodalmat. Ezután határozta el, hogy õ nem sebészeti beavatkozást, hanem sugárkezelési terápiát akar. Ez a viselkedésmód is nagyon jellemzõ volt Szilárdra, a merészség, az önmagán való kísérletezés; semmilyen véleményt nem fogadott el anélkül, hogy maga meg ne nézte, ki ne értékelte volna azt. Így 1960-ban, miután volt tudóstanítványával és a Sugárzási Tanszék vezetõjével megbeszélték, hogy milyen dózisokban kapja Szilárd a sugárzást, New Yorkban elkezdték kezelni. A kezdeti rosszabbodás után Szilárd teljesen felépült, és gyógyultan távozott a kórházból. Pár évvel késõbb agyvérzésben halt meg. Felesége kérésére felboncolták és megállapították, hogy az érrendszerét tekintve kész csoda, hogy ennyi ideig élt, viszont a hólyagrák teljesen eltûnt.
Hamvairól végakaratában úgy rendelkezett, hogy hõlégballonon eresszék fel az égbe, mivel szerinte a hamvak nem túl fontosak, hisz úgyis lebomlanak a földben. Azt szerette volna, ha az emberek nem le, hanem felfelé tekintenének. Mivel abban az idõben a hamvak szétszórása nem volt megengedett Amerikában, így most a centenáriumi ünnepségek alkalmával gondoskodtak földi maradványainak sorsáról, melyek egyik felét Magyarországon, másik felét a család New York-i sírjánál helyezték el méltó körülmények között, egy kis részét pedig Szilárd akaratának megfelelõen léggömbök fogják az égbe vinni.
Az egyik amerikai újság szerint egyike volt azon öt embernek, akik az utóbbi 150 évben a legtöbbet tették, hogy korunk megváltozzon. A névsor: Lincoln, Gandhi, Hitler, Churchill és Szilárd. Az összeállításon lehet vitatkozni, de hogy Szilárd Leó benne volt az elsõ ötben, az biztos…

http://nyuz.elte.hu/archiv16/szam3/nabla.htm