Carl Schmitt német jogtudós 1932-ben kiadott egy éles elméju könyvet a politikum fogalmáról. Legfobb tétele manicheus ihletésu. Ahogy a morál területén a Jó és a Gonosz, az esztétikum világában a Szép és a Rút, a gazdaságtudományban a Hasznos és a Káros az a legfobb ellentétpár, amelyre minden egyéb visszavezetheto, úgy a politikai szféra a Barát és az Ellenség megkülönböztetésére épül. Rögtön megjegyzi: ahogy a barátnak nem kell jónak, szépnek és hasznosnak lennie, úgy az ellenség sem feltétlenül gonosz, rút és káros. "Ő egyszeruen csak az idegen, és lényegét kimeríti, hogy különlegesen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen, így hát végletes esetekben olyan konfliktusokba keveredhetünk vele, amelyek sem elozetesen meghatározott általános normák, sem valamely "részrehajlás nélküli" és ezért "pártatlan" harmadik fél ítélete alapján nem dönthetok el." Ez az objektív normák által megítélhetetlen, irracionális fogalom - az ellenségé, aki egyben idegen - közügy, politikum, és csak nyelvi henyeség okozza, hogy ide érthetjük magánellenségeinket is. Máté és Lukács parancsa, a "Szeressétek ellenségeiteket" is csak a magánellenségekre vonatkozik, a kereszténység ellenségeire nem. "A politikai ellentét a legintenzívebb és legvégletesebb ellentét, és a konkrét ellentétesség annál politikusabb, minél inkább közeledik a legvégletesebb ponthoz, a Barát és az Ellenség egymással szembenálló csoportjához." Az állam mint szervezett politikai egység határozza meg a barátok és ellenségek körét. Mármost az összes politikai fogalomnak és képzetnek polemikus értelme van. Ez a polémia az ellenség fogalmából következoen harccá fokozódhat. "A barát, az ellenség és a harc fogalmai valódi értelmüket attól kapják, hogy különösképpen magukba foglalják és meg is orzik a fizikai ölés valóságos lehetoségét."
      Schmitt elméletébol az következik, hogy csak egy központi akaratot kifejezo állam határozhatja meg az ellenségek és a barátok körét. A politika ugyanis pártpolitikává züllik szerinte, ha az államon belüli ellentétek erosebbek, mint azok, amelyek az államot más államokkal állítják szembe. Az értékek legfobb meghatározója, az állam ilyenkor tehetetlenné válik, és ekkor polgárháborús helyzet alakulhat ki. Noha Schmitt deskriptív formában fejti ki gondolatait, nem lehet nem észrevenni, hogy ettol a szituációtól éppúgy viszolyog, mint attól a világtól, amely felszámolta a politikai harc lehetoségét, mert ez "végérvényesen pacifizált földgolyó volna, melyben nem lehetne megkülönböztetni a barátot az ellenségtol, és ezért ez a világ politikamentes lenne". Politikamentes, vagyis liberális. Schmitt szerint a XIX. század liberalizmusa összezavarta és eltorzította a politikum tiszta fogalmát. Liberális politika nem is létezik, "csak a politika liberális kritikája". A liberális elmélet az államhatalom gyöngítésére szolgál, mert az államhatalmat az egyéni szabadságjogok és a magántulajdon védelmére óhajtja korlátozni. Holott "a nagy politika csúcspontjai egyúttal azok a pillanatok, amelyekben az ellenséget a maga konkrét nyilvánvalóságában ellenségnek ismerik fel".
      Ezzel az elméletével Carl Schmitt az elképzelheto legmagasabb szellemi színvonalon megalapozta Hitler birodalmának jogfilozófiai alapjait. Azt mondta, hogy az állam (vagyis: vezeto rétege) határozza meg, ki a barát és ki az ellenség, és az ellenség fogalmában benne rejlik a harc lehetosége, ebben pedig az ölésé. És csakugyan, a hitleri állam elszakította a barát és az ellenség fogalmát a morális és egyéb értékrendszerektol. Ezután meghatározta ellenségei körét, és olyan háborút indított ellenük, melynek az ölés egyszerre volt logikus következménye és célja is.
      Carl Schmitt a szó megszokott értelmében nem volt náci. 1933-ban belépett ugyan Hitler pártjába, de elméletét nem kapcsolta nemzeti és faji mítoszokhoz. Korának egyik legmuveltebb embere volt, és írásaiból ítélve pszichopatának sem gondolhatjuk. Nem buzdította a vele egyet nem értoket arra, hogy kössék fel magukat. Hazaárulóknak sem nevezte oket. De kormányfeladatnak tekintette az ellenségek körének kijelölését, és vállalta ennek halálos következményeit. Nálunk most bimbózik ki újra ez a gondolkodásmód, mégpedig a leheto legsiralmasabb színvonalon.

Élet és Irodalom